kéktúra

9:20 vonat Dorogig. Biztatásképp több kirándulót láttam a pályaudvaron és a vonatra felszállni. 
Dorogon vonatról le. Az állomás épületén felirat: kéktúra pecsét nincs! Érdeklődésemre kaptam állomásbélyegzőt. A városból kiérve a Kenyérmezői patak felett átkelve a lőtér és kutyakiképző központ után kezdődött a Nyársas. Enyhe emelkedő út vitt az akácos, ligetes erdőben. 
Kesztölc előtt a 117-es út előtt míg levettem és elraktam a pulcsim utolért három túrázó. Mint kiderült, teljesítmény túráznak, elöző nap este negyed hétkor indultak, a végcél Visegrád. Egy szakaszon együtt mentünk, Kesztölcön a Hársfa sörözőig. Itt én maradok a kéken, ők mennek a kék bicajúton. Az aszfalt maradt nekem is. Továbbra is enyhe emelkedő. Elég sokáig négy elég nagy fekete madár körözött felettem, szinte kísértek, gondolom magánterület megsértése volt a bűnöm. Közben egyre közelebb került a Fehér szirt és a betonút is véget ért. Éles jobb kanyar után az Öreg szirt alatt vezetett az út. Balkézről a sziklák, jobb oldalt pedig a kesztölci szőlők, kertek. 

A kék lassan kiér az útra, megint beton (jól járható), közel 2 km hosszan, egészen Klastrompusztáig.

Itt pár száz méter erejéig megint együtt mentem a már ismerős csapattal. Őket várta a frissítő pont, engem a pecsét. 13:00 pecsételtem, fém bélyegző van, gondolom a fogadóban kérhettem volna szép gumibélyegzőt. Nem tettem. A fémmel bár csináltam próbanyomatot, nem lett valami szép, így kettőt is nyomtam a füzetembe, remélem, azért azonosítható.

Innen sáros szekérutat kellet követni 1 km-en, majd kiértem a Vad-földre. Az út egyértelműen egyenesen vezetett tovább bár jelet nem találtam. mivel az elágazásokban sem volt jel, így kis tanácstalanság után jel nélkül mentem tovább, bízva a térképben meg a megérzéseimben. Kis tanácstalanság után nagy nehezen rátaláltam egy jelre, de csak annak köszönhető, hogy megfordultam. Balra akácos, itt-ott cseresznyefák (!!!), pirosodó gyümölccsel, jobbra derékig érő fű.

A keskeny utat alig lehetett látni néhol, a sűrű akácosnak köszönhetően jel sem volt, hisz képtelenség lett volna felfesteni. Egy idő után ereszkedés, mind a két oldalon erdő és egy vékony ér csatlakozott az úthoz, majd átvette a helyét. Sár és dagonya, jól láthatóak voltak a erdei állatok és pár kutyalábnyom is. Friss cipőnyommal nem találkoztam. Mocskos lettem, mire beértem Piliscsévre. Megkönnyebbülés volt.

Csendes, tiszta, rendezett község. A központban pár pad, templom és buszmegálló.
A jelet követve elhagytam a falut, egy gyertyánoson vágtam át. Szinte nyílegyenesen vezetett az út, jelek és térkép nélkül sem lett volna gond. A talaj viszont annál inkább megnehezítette a dolgom. Itt nem a sár, hanem a száraz homok akadályozott, kb. 4 km hosszan ebben kaptattam a lassú emelkedésen. Itt-ott a túrabot 10 cm mélyen besüppedt.

Piliscsabán egy kellemes allén keresztül vezet a járás az állomásig, 15:10-re értem oda.

a második rész. bár már két hete volt, de jobb későn, mint soha.
szóval az első rész nagyon jól sikerült, amiatt ennek a résznek is jó kedvvel vágtam neki. reggel 6-kor ébresztő óra és minden fáradtság érzése nélkül keltem. irány a nyugati, vonatra fel, Piliscsabára ki. sok túrázó nem szereti a lakott területes szakaszokat, nekem ezekkel sincs semmi bajom, sőt. Piliscsabán is jól esett átvágni, bár a faluból kivezető szakasz a kálvária környéke már egy kicsit rossz érzésekkel töltött el. egy közepes cigánytelepen kellett átvágnom, és bizony eszembe jutottak mások beszámolóiban olvasottak a kutyákkal való összetűzésekről. szerencsére erre nem került sor. itt még mindig tartott a lelkesedésem, így jó kedvvel másztam át a tájvédelmi körzet kerítésén (félreértés ne essék, arra vezetett a túraútvonal és átjáró létra van telepítve). bal oldalt azonnal elkezdődött a sűrű fenyves buja aljnövényzettel, jobb oldalt meg kerítés. nemsokára jobb oldalt is erdő kísért. amint beértem a kőris völgybe, úgy szállt el a jókedvem. sötét, párás levegő volt, itt-ott kukucskált csak be a nap. az előző napok esőzésének kézzelfogható jelei voltak. nyirkos levegő, magas páratartalom, hűvös. ezeknek köszönhetően egyszerre izzadtam és fáztam is. szerencsére sár nem volt.
szóval a kőris völgy. meglehetősen furcsa érzés volt baktatni nyíl egyenesen kilométereken át, kerítéseken, vadterelőkön keresztül, farakadások mentén. itt viszonylag kevés emelkedő volt, csak az út mellett nőttek folyamatosan a hegyek. sejtettem, hogy ennek meglesz a böjtje. a bükkös forrás környékén kezdődött az emelkedő, ami hamarosan szerpentinbe váltott át. továbbra is az erdőrengetegben haladtam. elképesztő és elgondolkodtató volt látni, hogy a nálamnál kétszer vastagabb törzsű fák egy nyiladék mentén dominóként voltak eldőlve, gondolom a felázott talaj és az erősebb szél volt a bűnös.
lihegős volt felkaptatni az emelkedőn, de megérte, mert végre letudtam az út nehezebbik részét, amit bevallom, a környezet miatt kevés élvezettel csináltam végig. a kutya hegy nyergére kiérve nem csak a napsütéssel, kilátással és a virágzó árvalányhaj mezővel szembesültem, hanem azzal is, hogy a tervezett út majd felén túl vagyok. a kutya hegy gerince meglehetősen kopár volt a korábbi részhez képest. főleg füves mezővel borított terület. egy idő után elfogy az a pár fa, bokor is, aztán csak a már itt-ott köves talaj marad. emelkedés következik megint, és egyre szebb a kilátás. aztán még meredekebb emelkedő, de a kilátás motivál. egyre meredekebb, de nem álltam meg, mert el nem tudtam képzelni, hogy indulok tovább, ha csak egy lélegzetre is megállok, pedig csábító volt a látvány. aztán alig 30 méter múlva felértem a Nagyszénásra. ki merem jelenteni, hogy ha nem is a legszebb, de a legszebbek egyike onnan a panoráma. gyakorlatilag zavartalanul látni mindent, ami alattunk van. körbe-körbe, semmi nem takar ki egy apró foltot sem. ahogy szuszogtam a fáradtságtól és a látvány csodájától egy apukát és fiát láttam meg alatt, felfelé futni. mikor felértek, vízzel kínáltam őket. ekkor derült ki, hogy angolok. majd 20 percig beszélgettünk, míg mindannyian kilihegtük magunkat. az apa hívta fel a figyelmemet rá, hogy még az esztergomi bazilikát is látni lehet.
a Nagyszénás után ereszkedés következett és az út jobb része. itt már szembetalálkoztam kirándulókkal, bicajosokkal, túrázókkal, akik felfelé igyekeztek. a Muflonitatónál bélyegeztem (szépen ott felejtettem a botomat). bár terveztem, ha fáradt leszek, nagykovácsiban buszra szállok, úgy döntöttem, folytatom az utat. újabb sűrű erdő következett, de ez kevésbé volt nyomasztó, annál inkább az, hogy itt-ott dörgést véltem hallani és a nap is eltűnt. végül szerencsére elmaradt a zivatar. a remete fülkék után a nagyfeszültségű vezetéknek köszönhetően egy szakaszon megszűnt az erdő, viszont nálamnál is magasabb bokrok, növények, cserjék között kellett lefelé mennem egy egészen szűk úton. kezemet a fejem fölé emeltem és közben reménykedtem, hogy erre vezessen az út, mert jelelve nem volt. a susnyás végén mosolyogva fedeztem fel a kék sávot. itt újabb panoráma lehetőség várt, ami egyúttal meredek lefelé menetet  is sejtetett. igazam volt, a függőlegestől alig eltérő sziklás, köves "úton" kellett ereszkedni egy térdet eléggé megterhelő szakaszon. ki is csúszott a számon félhangosan, hogy na, ettől az alig pár száz métertől lesz izomláz, nem a 20 km-től, meg az 410 méteres emelkedéstől.
az Ördögárokban megérkezve bal oldalt csordogált egy ér (gondolom az Ördög ér), amin át kellett kelni. kiépített híd nincs, viszont az esőnek köszönhetően az ér kicsit megduzzadt, így nem volt egyszerű száraz lábbal átkelni, de megoldottam. ezután egy igazán kellemes, szinte séta következett. emelkedők és lejtők nélkül, árnyékban, kirándulók-sétálók között. végül elértem a várost, a maga minden "szépségével". levezetésként átvágtam a Nagyréten és megérkeztem Hűvösvölgybe, a gyermekvasúthoz. itt megint pecsételtem. kedvesek voltak a gyermekvasutasok, beengedtek a szolgálati helyiségbe és még vízzel is kínáltak. még a pecsétet szárogattam, amikor elkezdett cseperegni. gyorsan futás a villamoshoz és már esett is. kiszámolni sem tudtam volna pontosabban az érkezést.

A legmeglepőbb az egészben az, hogy a várostól alig pár kilométerre, sőt, a városon belül, olyan helyek vannak, amelyek csodálatosak.
Ilyen a Vitorlázó repülőtér, ami egy óriási rét, a szélén le lehet ülni szalonnát sütni, grillezni, közben ingyen repülő és légi bemutató.  Alig 15 percnyi sétára van a Hűvösvölgyi végállomástól. A másik csoda az Árpád kilátó volt. Ami a legnagyobb kuriózuma ennek a helynek, hogy innen nem merőlegesen, hanem párhozamosan látni a Dunát, így a hidak sorban, egymás mögött látszanak. Egyébként ez is egy hangulatos, kellemes hely, és az ide vezető séta sem megerőltető.
Ami talán a legnehezebb volt az a Szépvölgyi út és a Hármashatár-hegy közötti szakasz, pontos adataim nincsenek, de a térkép alapján 150 méteres emelkedő volt elég rövid szakaszon.
Itt kicsit megpihentünk és indultunk tovább pecsételés után. Eddig elég sok futóval, bicajossal, családdal találkoztunk, innentől viszont jött a túrázósabb része, kevesebb találkozással.
A következő pecsét (Virágos-nyereg) kicsit becsapós volt, mert ahhoz, hogy megtaláld, tulajdonképpen el kell "tévedni" és a jelzés sem mutatja.
K. ügynökkel 5 és fél óra alatt mentünk végig a kicsit több, mint 14 km-es szakaszon a Kéktúra könyvben megjelölt 3:45-ös idő helyett, de elidőztünk a Hármashatár-hegyen és a repülőtér mellett is, és többször megálltunk fotózni, inni.
A Rozália téglagyárnál a 18 busz van megjelölve minden könyvben, honlapon, de nincs is 18-as busz, a 218-as vagy a klasszikus sárga volán járattal lehet bejutni a városba.